|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 19 találat | lapozás: 1-19 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Papp Ferenc 1995. március 15.Márc. 15-e alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki irodalmi munkássága elismeréseként Papp Ferenc írót, műfordítót, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével pedig néprajzi tudományos munkássága elismeréséül dr. Kós Károly kolozsvári etnográfust. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./1999. május 10.Máj. 8-án Budapesten megkezdődött a Fidesz - Magyar Polgári Párt XI. kétnapos tisztújító kongresszusa. Orbán Viktor pártelnök-kormányfő nem mondott beszédet, egyetlen elnökjelöltként a választás utánra tartogatta mondandóját. "Aggodalommal tölt el - mondta -, hogy az előző kormány tisztségviselői tűnnek fel olyan békemozgalmakban, amelyek nem tesznek különbséget a koszovói áldozatok és a bűn elkövetői között". Kövér László ügyvezető alelnök szerint a koszovói válság átfogó rendezésének keretében a vajdasági autonómiát is meg kell oldani. A kongresszuson meghívottként vesz részt - a határon túli magyarság képviselői közül - Bugár Béla, a Szlovákiai Magyar Koalíció Párjának elnöke, illetve Duray Miklós, a párt tiszteletbeli elnöke, Eckstein Kovács Péter, a román kormány kisebbségügyi minisztere, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és Tőkés László, a szövetség tiszteletbeli elnöke, Papp Ferenc, a Vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalmának elnöke, Szabó Zsolt, a Holland Szabadság és Haladás Pártjának külügyi titkára, valamint Tomka György, a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség elnöke. Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke levélben köszöntötte a Fidesz kongresszusát. "A vajdasági magyarság fél, de nem veszítette el a fejét. Azt tapasztaljuk, hogy Magyarország NATO-tagsága és a kormány határozott, kiszámítható fellépése erősíti pozíciónkat". Tőkés László együttérzéséről biztosította a vajdasági magyarságot. Köszönetet mondott Kövér Lászlónak az autonómiával kapcsolatban a kongresszuson mondott szavaiért, mert - mint fogalmazott - az elvszerű, politikailag és erkölcsileg tiszta beszéd bátorítólag hat a kisebbségi sorban élő magyarokra. Aggodalmának adott hangot, hogy Romániában a magyarság a belső önrendelkezésen alapuló autonómiapolitikája a többségi hatalommal megalkuvó asszimiláns kisebbségi politikának eshet áldozatul. Markó Béla, az RMDSZ elnöke a kongresszust üdvözölve elmondta: azt a pártot köszönti, amely nem csupán Magyarország sorsáért, hanem közvetve az egész magyar nemzetért vállalt felelősséget. Azokért a magyar közösségekért, amelyek egymástól elszakítva is egymáshoz tartoznak, mert ugyanannak a nemzetnek vagyunk részei mindannyian - fogalmazott. Bugár Béla, a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Fidesz vezette kormány egyenrangú viszonyt teremtett a határon túl élő magyar kisebbségek számára, és intézményesülhetett kapcsolatrendszerük az anyaországgal. /Fidesz-kongresszus és vendégei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./1999. november 30.Nov. 27-én Székelyudvarhelyen díjat osztott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány. A kisregénypályázatra 103 pályamunka érkezett. A zsűri az első díjat megosztotta, így tehát a két első díjas: Penckófer János (Beregszász, Kárpátalja) és Zsidó Ferenc (Székelyudvarhely). Második díjat nem osztottak, s a harmadik ugyancsak megosztott - a sepsiszentgyörgyi Balogh László kapta, illetve a Máramaros jeligét választó szerző. A díjátadás után Gálfalvi Zsolt, az A Hét főszerkesztője köszöntötte 70 éves vagy annál idősebb erdélyi magyar írókat: a 90. évét betöltő Anavi Ádám /Temesvár/ költőt, színműírót, a 80 éve Nagy Ilona /Nagyszalonta/ prózaírót, a 75 esztendős Papp Ferenc /Marosvásárhely/ prózaírót és Nagy Pál /Marosvásárhely/ irodalomtörténészt, a 70 éves Kányádi Sándor /Kolozsvár/ költőt és Veress Dániel /Sepsiszentgyörgy/ írót. /Megosztott díjak Székelyudvarhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30., Kiosztották a kisregény-pályázat díjait. = Népe (Csíkszereda), nov. 29./2000. október 7.Romániai magyar alkotók nyerték a Budapesten megrendezett II. Moholy Filmfesztivál fődíját, a Zsoltár Fehérvízen című dokumentumfilmmel, amely a Romániai Magyar TV Média Stúdiója és a Duna TV közreműködésével készült, alkotói B. Nagy Veronika, Mráz Ferenc és Kacsó Sándor. A magyar nyelvű regionális- és kábeltelevíziók seregszemléje a Moholy Filmfesztivál. A II. Moholy Filmfesztiválra 38 magyar nyelvű kisközösségi televíziós stúdió nevezett be: 6 budapesti, 26 vidéki és 6 határon túli alkotóműhely. A fesztivált a Moholy Nagy László Multimédia Egyesület szervezi, melynek elnöke Puszt Tibor filmrendező. Az egyesületet 1997-ben tizenegy közművelődési, oktatási, filmes és televíziós szakember alapította, a multimédia kultúra fejlesztését és terjesztését tűzve ki fő célul. Iskolát, Multimédia Televíziót működtetnek, Art-Mozi Filmklubot, a Kistotál Stúdiót. - A fesztivál idei fővédnöke dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök volt, védnöke Tőkés László, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke minőségében. A fődíjon kívül a Legjobb dokumentumfilmek kategóriában is díjat nyert a Média Stúdió (Romániai Magyar TV), megosztva a magyarországi Helényi Stúdió, Szigetközi percek című alkotásával. B. Nagy Veronika, Papp Ferenc és Kötő Zsolt alkotásának címe: Az ördög szeme. A Legjobb határon túli alkotóműhely díjat a Siflis Film kapta a Vajdaságból, az Ahol nincs jövő című filmért, melynek alkotói Siflis Zoltán és S. Gordán Klára. A hét Különdíj egyikét a felvidékiek kapták, A betléri kastély című filmért, mellyel a Bodva-völgyi Stúdió Szepsi nevezett be, alkotói Nagy Imre és Nagy István. /Guther M. Ilona: Moholy Filmfesztivál. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./2002. február 15.A millecentenárium alkalmából az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv-, és Történettudományi Szakosztálya és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közösen tudományos konferenciát rendezett Kolozsváron 2000. október 13–14-én, amelyen harminc Kolozsvár-központú szakdolgozatot mutattak be neves történészek, irodalomtörténészek és más kutatók. Az akkor elhangzottak kötet formájában is megjelentek: Kolozsvár 1000 éve. Kiadja az EME és az EMKE, 2001, Kolozsvár. A Kolozsvár 1000 éve szerzői névsora: Egyed Ákos, Csetri Elek, Kiss András, Pozsony Ferenc, Vekov Károly, Kovács András, Kovács Kiss Gyöngy, Balázs Mihály, Papp Ferenc, Jeney-Tóth Annamária, Sipos Gábor, R.Várkonyi Ágnes, Bíró Gyöngyi, Magyari András, Egyed Emese, Benkő Samu, D. Tóth Béla, Kötő József, Pölöskei Ferenc, Sas Péter, Gaal György, Balogh Ferenc, Benkő András, Dávid Gyula, Csucsuja István, Nagy Mihály Zoltán, Vincze Gábor, Pillich László, Wanek Ferenc. /Szabó Csaba: Emlékhatáresetek. Kolozsvár 1000 éve. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 15./2002. november 4.A halottak napján szerte a Vajdaságban megemlékeztek a Tito partizánjai által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatokról. Az újvidéki Futaki úti temetőben lezajlott megemlékezést a Nagy Sándor nevét viselő Hagyományápoló és Műemlékvédő Magyar Egyesület szervezte. Jelena Jevtic, a vajdasági parlament alelnöke reményét fejezte ki, hogy a tartomány polgárai a jövőben egyenjogúan emlékezhetnek meg halottaikról. Papp Ferenc, a hagyományápoló egyesület elnöke beszédében azt hangoztatta: a 44-45-ös áldozatok egyetlen bűne az volt, hogy magyarok voltak. Az elmúlt tizenkét évben minden esztendőben állítottak keresztet a magyar mártíroknak, de ismeretlen tettesek azt rendre kidöntötték. Matuska Márton újvidéki publicista, történelemkutató szerint nem lehet pontosan tudni, hogy Újvidéken hány magyart végeztek ki, de az áldozatok száma több ezerre tehető. Az egész Délvidékre vonatkozóan sincsenek hivatalos adatok, becslések szerint a halottak száma valószínűleg meghaladja a harmincezret. A Vajdaságban a titói vérengzések áldozatairól első ízben nyíltan és szervezetten tizenkét évvel ezelőtt emlékeztek meg, addig a partizánok vérengzéseit tabu témaként kezelték Szerbiában. /A vérengzésekre emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./2006. október 20.1956. október 24-én reggel óta minden rádiókészülékkel rendelkező család percről percre követhette a budapesti eseményeket. Aznap Marosvásárhelyen a tartományi pártbizottság égisze alatt „értelmiségi találkozót” tartottak. A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi néptanács elnöke vezette. A részt vevő írók heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a „sztálinista” vonal (Hajdu Győző, Papp Ferenc, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Tompa László, Nagy Pál), valamint az idősebb nemzedék tagjai (Antallfy Endre, Molter Károly, Kemény János) is. Hajdu Győző a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámról beszélt. Sütő András szerint „igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó”. Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: „Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi körből való eszmei befolyás”. Az ülésen szóba került: mi történt Magyarországon? Hajdu Győző kifejtette: „folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc.” Leszögezte: „ha valaki párttag és kommunista, akkor meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei”. Sütő András nem értett egyet főnökével, tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: „Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. (...) Megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet” – mondta. Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi hozzátette, hogy személy szerint helyesli a békés tüntetést mint harci eszközt, mire Hajdu így válaszolt: „A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá”. A pártbizottság képviselője, Ioan Badioc „klasszikus” ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, ugyanúgy Kovács György. /Pál-Antal Sándor: Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./2006. november 25.Jancsó Elemér (1905-1971) irodalomtörténész, egyetemi tanár örökségét méltatták az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, november 23-án. A beszélgetést dr. Egyed Emese egyetemi tanár nyitotta meg. A meghívott vendégek hozzászólásai, a Jancsóhoz fűződő személyes emlékek felidézése méltó volt szellemiségéhez. A beszélgetés alatt Jancsó Elemér műveiből, személyes tárgyaiból rendezett alkalmi kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők, ahol látható volt a szabadkőműves páholyba tartozását bizonyító igazolvány is. Jancsó Miklós színművész édesapjához fűződő emlékeit idézte fel, Pomogáts Béla irodalomtörténész baráti beszélgetéseik tanulságait osztotta meg a résztvevőkkel. Papp Ferenc Jancsó gazdag könyvtárát méltatta. Kötő József színháztörténeti munkáira tért ki részletesebben. Cseke Péter Balogh Edgár és a Jancsó fivérek (Béla és Elemér) kapcsolatáról beszélt. /Végh M. Balázs: Alkalmi kiállítás és kávéházi hangulat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./2008. augusztus 23.A Balázs Imre József szerkesztette tanulmánykötetben /A sztálinizmus irodalma Romániában /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007/ fülszöveg világosan fogalmaz: ,,A hivatali nyelv igyekezett teljesen kisajátítani a nyilvánosságot, és a magánéleti nyelv rétegében is dominanciára tört. Azok az egyéni nyelvjárások vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, az én kultúrája tiltás alá esett, vagy periferikusként bélyegezte meg a hatalom. " Balázs Imre József A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után című, alaposan dokumentált tanulmányában tekinti át az akkori irodalmat. Kevés szó esik viszont a korszak, az ötvenes évek uralgó műfajáról, a nagyregényről. (Köztük van: Nagy István A legmagasabb hőfokon, Kovács György Foggal és körömmel, Asztalos István Fiatal szívvel, Papp Ferenc Viharostető stb.). Érthetetlen a nagyregény reprezentatív elemzésének hiánya, mert a kötet igyekezett áttekinteni az irodalmi lapok helyzetét is. Gyulai Levente az Utunkat, Vári Csaba az Irodalmi Almanachot vizsgálta, Sütő-Egeressy Zsuzsa a Dolgozó Nő reprezentatív nőképét, Vallasek Júlia pedig a gyermekkép alakítására koncentrált. A korszak vezető kritikusai alakították az irodalmat, döntöttek arról, hogy mi a helyes sok írót hallgatásra ítéltek, sokakat bebörtönöztek (Méliusz József, Balogh Edgár, Bözödi György, később Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula), még többet megfélemlítettek. /Bogdán László: A sztálinizmus irodalma Romániában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./2008. december 12.A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.2011. október 19.Örömmadár a szívünkben– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta "olvasókönyv" minden közösségben elkelne. A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról ("Ezt a kutat betömi az idő"); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt. A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt- tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszáza-dokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrástól kölcsönzött metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy "madár". A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2012. augusztus 21.Szent István-napi ünnepség AradonArad – Tegnap, Szent István napján, a sokéves hagyomány szerint, újra együtt ünnepelt az aradi magyarság. A Püspökség utcai RMDSZ székház udvarán egyetlen jókora bográcsban a sofronyai Oláh Sándor 50 kiló sertéshúsból főzte a valódi, magyarosan ízesített pörköltet, egy másik bográcsban 45 kiló burgonya rotyogott. Eközben a Máltai Segélyszolgálat aradi munkatársai palacsintát sütöttek, használt ruhát tartalmazó tombolacsomagokat árusítottak a rászorulók javára. Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök Szent István napjának közös megélését, az együtt ünneplés hagyományát emelte ki. Együtt lenni a közösség megerősödését, hitünknek, Szent István hagyatékának a megbecsülését jelenti, mert Aradon vagyunk és lenni is akarunk. Faragó Péter parlamenti képviselő is örömének adott hangot a Szent István napi közös ünneplés hagyományáért, ami ritka kincse magyarságunknak. Üdvözlő szavaik után köszönetet mondtak a támogatóknak, mindenkinek kellemes együttlétet, jó szórakozást kívántak. Ehhez nagyban hozzájárult Miltaller Lajos és felesége, Julianna, akik szintetizátoron szórakoztatták az ünneplőket. 19 órától ünnepi szentmisén vehettek részt a belvárosi katolikus templomban, vacsora után a székházban 20. 30 órától Lehoczky Attila történelemtanár filmvetítéssel egybekötött előadást tartott első szent királyunkról. Utána levetítették az István a király című rockoperát. Néhány embert megszólaltattunk a jelen lévők közül. Meszmann János Németországból érkezett haza, együtt ünnepelni. Amikor visszautazik, a kint élő magyaroknak beszámol az ünnepség részleteiről, a hangulatáról. Simandan Edit először vett részt az ünnepségen, de nem utoljára, mert felejthetetlen élmény marad számára a vidám, bensőséges együttlét. A 83 éves Papp Ferencnek nagyon sokat számít együtt ünnepelni Szent István napján, hiszen ha ő nem lett volna, már a magyarság sem lenne. Ezért bárhol is éljenek a magyarok, ünnepelniük nem csak lehetőség, kötelesség is. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2012. szeptember 24.Elismerni a múltat a jövő tiszteletéértSzeptember 22-én, szombaton délelőtt a szentábrahámi unitárius templomban a Magyar Honvédelmi Minisztérium kitüntetését adták át Szőcs Gyulának. A 90 éves férfi a második világháború idején önként vonult be katonának, megvédeni a magyar hazát. Szentábrahám községben szombaton 11 óra előtt néhány perccel megtelt az unitárius templomkert, ahol a helybéliek nagy része virágcsokorral kezében ácsorgott. Az idősebbek korábban elfoglalták helyeiket a templomban, harangszóra megérkeztek a magyarországi és helybéli elöljárók is, a fakazettás kis templom zsúfolásig megtelt. Berei István, a község unitárius lelkésze a szószékről szólt az egybegyűltekhez. Szőcs Gyulát méltató szavaiban kiemelte: életét és munkásságát nemcsak a közvetlen környezetében élők értékelik, hanem a magyar Honvédelmi Minisztérium is számon tartja. A magyarországi elöljárók közül Papp Ferenc ezredes Hende Csaba magyar honvédelmi miniszter üdvözlő szavait tolmácsolta. Papp igencsak megtisztelőnek érezte, hogy a jelenkor katonájaként egy olyan emberrel találkozhat, aki valamikor önként ment harcolni a magyar hazáért. Beszédében röviden vázolta Szőcs Gyula katonai életét, aki 1942. október 3-án huszonévesen vonult be a háborúba, önként húzott egyenruhát és vállalta, hogy székely határvédő katona lesz. Egy évvel később megsebesült, és fogolyként az orosz frontra került. 1944-től öt éven át volt hadifogoly, mindennapjait hidegben, éhezve, nélkülözve töltötte. „A legnagyobb világégésben, a legtöbb emberáldozatot követelő harcban az, hogy olyan kitartóak tudtunk lenni és hogy oly sokáig megvédtük az ezeréves határt, a sok száz és ezer olyan katonának volt köszönhető, mint Szőcs Gyula” -- fejtette ki Papp, majd a harcban való kiállásért, a honvédelem iránti elkötelezettségért és kitartásért, a haza védelméért a I. Osztályú Honvédelemért kitüntetést adta át a 90 éves egykori magyar katonának. Ezt követően Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó területi szervezetének elnöke Borboly Csabának, Hargita Megye Tanácsa elnökének szavait tolmácsolta. Szombatfalvi József unitárius esperes személyes élményeinek bemutatásával kezdte beszédét. „Kicsiny gyermekkoromtól számon tartottuk a faluban azokat az embereket, akik harcba mentek. Én magam 12 éven keresztül ebben a templomban köszönthettem Gyula bácsit. Édesapámtól igencsak sokat hallottam a háborúról, tűzharcról és a fogságról, arról az időről, amikor Szőcs Gyula bácsival bajtársak voltak, vagyis társak a bajban” – fejtette ki az esperes. Akkor egy katona életében mindennapos volt a rettegés, a frontokon végigjárva nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot. „Örökölnünk kell valamit abból a tartásból, szülőföldszeretetből, amiért Önök meghozták az áldozatot” – emelte ki, majd a magyarországi elöljárókhoz fordulva elmondta: azáltal, hogy az anyaországban számon tartják azokat, akik vérüket adták a hazáért, minket, erdélyi magyarokat is számon tartanak. Utolsóként Szentábrahám díszpolgára, Szabó László szólalt fel, aki Földi Pál Horthy tábornokai című művéből idézve méltatta Szőcs Gyulát. Az ünnepélyes átadót a helyi iskolások gitárral kísért énekei után Lőrinczi Anna néni háborús nótákkal zárta. Simon Eszter Székelyhon.ro 2013. december 1.Csendőrök és vármegyések csaptak összeÖsszecsapásba keveredtek a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) háromszéki aktivistái a csendőrséggel december elsején Sepsiszentgyörgyön. Két fiatalt a hatóságok bekísértek, miközben az Új Jobboldal zavartalanul provokálva vonult ki a megyeszékhelyről. Az incidensre a hivatalos ünnepség vége felé került sor, amikor a szélsőséges román szervezet tagjainak gépkocsija és az őket szállító Szatmár megyei busz mellett várakozó vármegyések nem tettek eleget a hatósági felkérésnek, hogy vonuljanak arrébb. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) mintegy nyolcvan tagja 2009 és 2011 után immár harmadik alkalommal vett részt a hivatalos sepsiszentgyörgyi ünnepségen, a csendőrök pedig a járműveikhez érkezésük előtt próbálták a HVIM tagokat arrébb tessékelni. Az egyenruhások többszöri felszólítás után elkezdték az Erzsébet park irányába tolni a vármegyés fiatalokat, valamint azt a pár személyt, akik szintén a román szervezet jelenléte ellen jöttek tiltakozni. Az indulatok pár másodperc alatt felcsaptak, amely nyomán dulakodásra került sor, és két fiatalt – pár perces eltéréssel – a csendőrök kiemeltek a kavarodásból és elszállítottak, szemmel láthatóan erőszakot alkalmazva. A karhatalmi erők és a tiltakozók végül a park bejáratáig jutottak, itt újabb lökdösődés kezdődött, sértő, fenyegető szavak hangzottak el. Időközben az Új Jobboldal felvonulói is a járművekhez érkeztek, és újból elkezdték skandálni a délelőtt már elhangzott rigmusokat, provokálva többek között a média képviselőit is, majd lassan elindultak rendőrségi és csendőrségi felvezetéssel. A karhatalmi erők egyébként csak csitítani próbálták őket, tettlegességre nem került sor. Tóth Bálint, a HVIM képviselője az incidens kapcsán elmondta, csak annyit szerettek volna, ha engedik, hogy a Székely Mikó Kollégium előtti útszakaszon maradhatnak – ott parkoltak az Új Jobboldal tagjait szállító gépkocsik, valamint az autóbusz. Az aktivista szerint a csendőrök kettős mércét alkalmaztak, amikor erőszakkal – kihasználva azt is, hogy rohamruházatban vannak –, rúgásokkal, ütésekkel eltávolították őket, de a román szervezet tagjaihoz nem nyúltak. A fiatal szerint közülük senki nem ütött meg egy csendőrt sem. Tóth Barna elismételte korábban a magyar tiltakozók által már elmondottakat, hogy nem a nemzeti ünnep hivatalos rendezvénye, hanem az Új Jobboldal jelenléte ellen tiltakoztak – mintegy negyvenen. A HVIM-képviselő hozzátette: a csendőri fellépésnek jogi következményei is lesznek, már felvették a kapcsolatot több ügyvéddel. A hatóság Papp Ferenc kolozsvári tagjukat, illetve Farkas Bálint erdővidéki aktivistájukat állította elő. A délelőtt sem volt csendes Noha úgy tűnt, incidensre nem kerül sor, a román szélsőségesek jelenléte az ünnepség előtt már borzolta a kedélyeket. Az Új Jobboldal mintegy nyolcvan tagja az előző két alkalomhoz – amikor ugyancsak Sepsiszentgyörgyön ünnepeltek – hasonlóan most is végigvonultak transzparenseikkel, zászlóikkal az ortodox katedrálistól a Mihai Viteazul térig, némileg lemaradva a hivatalos menettől. A legszembetűnőbb ez alkalommal is az egységes, oszthatatlan nemzetállamot hirdető transzparens volt. A skandált rigmusok is ismerősen hangzottak: Hargita, Kovászna román föld (ezt egyébként egy zászlóra felírva, az ünneplő tömeg láthatta a hivatalos események alatt is), A román nyelv az egyetlen úr, Székelyföld román föld, nemzeti egységet, és hasonlók. A magyar tiltakozók – zömükben a vármegyések – először az Erzsébet park menti járdáról üzentek – egyrészt, hogy Vesszen Trianon, Székelyföld nem Románia, idegenek, menjetek haza, másrészt, hogy a felvonulók tanuljanak meg magyarul, illetve a második helyszínen már obszcén gesztusokkal is megnyilvánultak. Utóbbiak már a Szent György szobor előtti zöldövezetről „indultak” az Új Jobboldal felvonulói irányába, akik nem fukarkodtak a válasszal. Az idősebb magyar „ellentüntetők” részéről többször elhangzott, hogy szégyelljék magukat az Új Jobboldal tagjai, amiért Sepsiszentgyörgyre jönnek provokálni, sértegetni a helyieket. A hivatalos ünnepség egyébként csendesen zajlott le, és öt kisebb repülőgép légi bemutatójával, feliratos konfetti szétszórásával ért véget. Némileg visszás volt ugyanakkor, hogy míg a vezérszónok románokat és magyarokat egyaránt köszöntött, Codrin Munteanu volt háromszéki prefektus a dákó-román elmélet köré építette egész beszédét. A kormányhivatal egyébként incidensmentesnek (a csendőrök és vármegyések közötti összecsapás a park másik végén történt) ítélte meg az ünnepséget, illetve 15 ezerre becsülte a megye szintjén három helyszínen zajló eseményeken résztvevők számát. Utóbbi adat azért érdekes, mert noha idén meglepően sokan tartották érdemesnek Sepsiszentgyörgyön, hogy részt vegyenek, ugyanez a szám szerepelt a Székelyek Nagy Menetelése hivatalos közleményében is. A magyar elöljárók, amint azt jelezték, nem vettek részt a megmozduláson. Nagy D. István Székelyhon.ro 2013. december 1.Bírsággal megúszták a vármegyésekRendbontásért kiszabott borsos bírsággal távozhatott vasárnap este a háromszéki csendőrségről a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom azon két tagja, akiket a december elsejei ünnepségen vettek őrizetbe a hatóságok. Mint arról beszámoltunk, vasárnap Sepsiszentgyörgyön dulakodás tört ki az Új Jobboldal felvonulása ellen tiltakozni kivonult HVIM tagjai, valamint a csendőrség kivezényelt egységei között. Az incidens nyomán Papp Ferenc kolozsvári és Farkas Bálint erdővidéki fiatalt, a szervezet aktivistáit bekísérték a csendőrségre. A hatóság vezetői a helyszínen nem kívánták kommentálni, hogy miért került sor a lépésre, viszont a szóvivő utólag elmondta: a két fiatal erőszakosan lépett fel a csendőrökkel szemben, miközben azok csak át akarták terelni a tiltakozókat a park bejáratához. A kihallgatás után végül a hatóság képviselői úgy döntöttek, rendbontásért megbírságolják és elengedik a két fiatalt. Egyikük 700, míg a másik 1000 lejt kell kifizessen viselkedéséért. A szervezet aktivistái, akik részt vettek az incidensben, az Új Jobboldal távozását követően a csendőrségre mentek. A két fiatal bő két óra után távozhatott. Tóth Bálint HVIM képviselő két társuk elhurcolását követően a helyszínen elmondta, hogy a csendőrség fellépését jogtalannak tartják, és az eset nem marad jogi következmények nélkül. Nagy D. István Székelyhon.ro 2014. június 27.Nem indul eljárás Boldizsár Béla ellenA Bélafalván élő Boldizsár Béla, a Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője a minap kapta kézhez a marosvásárhelyi ügyészség végzését, amelyben arról értesítették, hogy lemondtak a bűnügyi nyomozásról, és nem indítanak ellene bűnvádi eljárást. A Daniela Călin ügyész által aláírt végzésben az olvasható, hogy március 24-én iktatták a marosvásárhelyi rendőrségen a Maros Megyei Sabin Motora Ezredes Csendőrfelügyelőség panaszát azzal kapcsolatban, hogy a székely szabadság napján, március 10-én 20 óra körül Boldizsár Béla egy csoport élén kihúzta kardját, és azzal tüntetőleg hadonászott a kocsiban ülő személyek felé. Az ügyészség március 31-i döntése nyomán elrendelte a bűnvádi nyomozás elindítását Boldizsár Béla ellen veszélyes tárgyak jogtalan birtoklásáért és használatáért, amiért legtöbb hét év börtönbüntetés szabható ki. A nyomozásból és a helyszínen készített videofelvételből az derült ki, hogy Boldizsár Béla tette nem összesíti a bűnvádi eljárás elkezdéséhez szükséges elemeket, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy megszüntetik ellene a bűnvádi eljárást. A húszlejes eljárási költséget az államkasszából fedezik – olvasható az ügyészségi végzésben. Mint már hírül adtuk, Vetró András szobrász, hagyományőrző pénzbüntetéséről szóló jegyzőkönyvet a csendőrség kérésére a bíróság megsemmisítette. A kilenc, pénzbírsággal sújtott vármegyés fellebbezési tárgyalásai is elkezdődtek, Hodor István óvását június 10-én és 24-én július 1-jére napolták, Demeter Dénesét június 20-án szintén elhalasztották, szeptember 19-én tűzik ismét napirendre. Varga András fellebbezését július 4-re, a Szőcs Csongorét szeptember 4-re, a Salamon Csaba Attiláét szeptember 15-re, a Szőcs Zoltánét október 20-ra tűzték ki, Tóth Bálint, Papp Ferenc és Varga László Előd esetében pedig még nem tűzték ki a tárgyalás időpontját. Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 5.Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. – Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről... – Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak. – Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből? – Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem. – 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? – Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál. – De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán. – Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem. – Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését? – Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra? – A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez. – A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek? – A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani. – ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti? – Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja. – Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről? – Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni. – Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk? – Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék. – Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válogatást? – Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások. – Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné? – Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám... Székely Ferenc TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén különdíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 3.Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróvalErdélyi svéd "szerelem" – A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban. – Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon". – Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért. – Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről! – Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak. – 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? – Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál. – És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán… – Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem. – Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe… – Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"… – A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez. – A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek? – A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani. – 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le? – Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen. – Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről? – Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (https://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (https://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni. – Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk? – Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék. – Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást? – Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek). – Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné? – Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 31.Tóth István emlékezeteTóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével. Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról. Kié itt a dér? Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig. Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is. Kié itt a dér? Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll. Ezek nagy igazságok. Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés: „Kié itt a tér?” Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér? Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal. És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki. És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki. Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét. Kié itt a dér? Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé! És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild! És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül. Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent! Kié itt a dér? Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk? Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon. Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal. Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér. És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér. Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. (Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.) Elekes Ferenc Szólnak a várbeli harangok „Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.” Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet. Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt. Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított. Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000). Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996). Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984). Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10. Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com lapozás: 1-19
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
